Weöres Sándor (1913-1989) hagyatéka nemcsak verseket, hanem rajzokat is tartalmaz. Képzőművészi világára is jellemző az a gyermeki egyszerűség, játékosság, ami verseinek is sajátja. Azonban ez a letisztultság mély gondolati tartalmakat rejt a világról, az emberi létről. A humort, a derűt sem nélkülözik ezek a rajzok. Alkotásai inkább tekinthetők rajzolt verseknek, mivel azonos ritmusban, azonos improvizatív stílusban fogantak. Ez a rajzművészet egyszerre idézi a primitív kultúrák ősi, letisztult szemléletét és egyúttal egyszerű vonalakra hangolt mélységes gondolatiságot is közvetít. Az arc, a ház, a hullám, a természeti jelenség nem más, mint egy-két vonás által megragadott pillanatnyi létezés Weöres távol-keleti létszemléletének megnyilvánulásai. Legfontosabb témái közé tartozik az ember-természet viszony ábrázolása, láttatása, keresi az ember helyét a világban, a teremtésben. Ideaképei egy olyan térben mozognak, aminek a meghatározó élménye a Semmi. Az élőlények, jelenségek természetes közegükből kiragadottan, csupán önmagukban ábrázolva léteznek.
Ez a körülményektől való elhatárolódás megkönnyíti az ember önreflexióját, és ez az, amit Weöres Sándor ezekkel a rajzokkal el akart érni: rádöbbenteni az embert, hogy természetes állapota a felébredettség lenne.
Ezt a művészi hagyatékot a költő nem a nagyközönség számára alkotta, valószínűleg a versírást megelőző ihlet perceiben született. Hatása ugyanaz, amit Weöres Sándor költészetének céljáról megfogalmaz:„ Célom nem a gyönyörködtetés… Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, az érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, hanem a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus végtelen énné.”