„Dicsérjük MAGyarok, Szent László királyt!”

Napisten / Szent Iván havának 27. napján utolsó táltos királyunkra, Szent Lászlóra, Isten atlétájára emlékezünk.

A 11. században élt és a MAGyar Királyság trónján ülő László a legyőzött és meggyalázott Koppány vérvonalából származott, apja I. Béla pedig szintén másodikként volt várományos – miután legyőzte bátyját, I. Andrást, csak utána tudott hatalomra kerülni. Ezt az időszakot, amely I. István 1038-as halálával kezdődött és László 1077-es trónra lépéséig tartott, nevezzük trónviszályok (testvérháború) korának.

Ebben a zavaros állapotban teremtett Rendet és Szakralitást László király, aki még herceg korában, 1068-ban a kunok ellen vívott kerlési csatában, majd a Salamon félreállítását célzó 1074-es mogyoródi ütközetben is kitűntette magát. Legyőzve ellenfeleit, megkímélte azokat, akikkel pedig le kellett számolni, azokat tisztességgel és testvéri szeretette eltemettette és meggyászolta őket.

László szigorú törvényeket hozott, Horvátországgal gyarapította királysága területét, számos jeles ünnepet vetetett be az egyházi évkörbe (kiemelten Boldogasszony ünnepeket). politikai okokból kívánta szentté avattatni egyrészt Istvánt, másrészt a mártír Imre herceget, illetve Gellértet és két bencés remetét.

A hagyomány úgy tartja, hogy Őt kérték fel az első keresztes hadjárat vezetésére és Jeruzsálem felszabadítására (mint lovagkirályt), de út közben, Nyitrán ért véget földi élete. Innen szállították át földi maradványait (angyalok hada röpítette szekerét) az általa alapított váradi székesegyházba.

1192-ben, 831 esztendeje avattatta szenté III. Béla király, tisztelegve emléke előtt, illetve ezzel is megerősítve a Nemzet által ápolt és táplált kultuszt, ami egészen a II. világháború végéig (gondoljunk az elit egységnek számító, 1944 végén felállított Szent László Hadosztályra!). Évszázadokon keresztül kérték segítségét és oltalmát a külső támadásokkal szemben, illetve számos, főleg a határokhoz közelebb eső települések templomának falát is Szent László küzdelmét ábrázoló freskók díszítik.

Alakja olyannyira elevenen élt a Nemzet emlékezetében, hogy számtalan települést neveztek el róla (a 19. század végi helységnév-rendezés során lettek előtaggal ellátva a megkülönböztethetőség végett), illetve még az „igazságos” Mátyás királlyal is vetekedve majdhogynem több monda, mese, ének és történet főhőseként forgott a közbeszédben is.

Egyik leghíresebb történet Róla, mikor járványos betegség (pestis) pusztított az országban, segítséget kérve tódultak hozzá az emberek. „Isten éjszaka álmot küldött a királyra. Egy angyal jelent meg a szent király előtt, és azt mondta: - Vedd íjadat és tegezedet, menj ki sátrad elé, és minden célzás nélkül bocsásd el nyílvessződet. A vessző megmutatja, mit kell tenned.  Amikor László király felébredt, hozatta íját és tegezét, kilépett sátrából, felhúzta íját, aztán célzás nélkül elbocsátotta a nyílvesszőt. A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött. A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s azóta is Szent László füvének nevezi a nép.”

Jelen (világ)helyzetben, mint korábban oly sokszor, most is időszerű és ildomos volna hathatós segítségét kérni, ugyanis Boldogasszony Védelmezőjeként mindig az Istenanyával együtt jelent meg és segítette Országát és Nemzetét.

 

„Mert nem volt az földi ember,

Egy azokból, kik most élnek:

Feje fölött szűz alakja

Látszott ékes nőszemélynek;

Koronája napsugárból,

Oly tündöklő, oly világos! -"

Monda a nép: az Szent-László,

És a Szűz, a Boldogságos.”

/Arany János: Szent László/

 

Simon Tamás néprajzkutató