Pio atya a 20. század szentjeinek egyike. Kapucinus szerzetes volt, élete jól tükrözi a ferences szellemiséget. 1887. május 25-én született. Szülei egyszerű emberek voltak. Ő maga egészen gyermekkora óta érzett hivatást, és már tizenhat évesen felöltötte a ferences csuhát. Eredetileg Francesco volt a neve, szerzetesként vette fel a Pio testvér nevet. 1910. augusztus 10-én szentelték pappá. 1918. augusztus 5-e és 7-e között kapta meg a szívsebzés kegyelmét. Ugyanennek a hónapnak 20. napján a stigmák ajándékában részesült (testén megjelnt Jézus öt sebének nyoma). Nagyon szerettek gyónni nála az emberek, tömegek álltak sorba, hogy ő gyóntassa őket. Akik nála gyóntak, boldogan távoztak el, míg ő maga sokszor teljesen kimerült, és összetört, de ezt soha nem éreztette senkivel.

A kapucínus címer

Papként fő feladatának tekintette, hogy enyhítse mások testi-lelki szenvedését. Az ő gondolata nyomán épült meg a Szenvedések Enyhítésének Háza, amelyet 1954. július 26-án nyitottak meg. Kívánsága szerint a szegények és a gazdagok egyforma kezelésben részesültek ebben a kórházban. Másik lelki vágya volt az imacsoportok megalakítása a lelki szükség enyhítésére. Miközben mások testi és lelki bajain segített, külsőleg és belsőleg egyaránt rengeteget szenvedett, de ezt türelemmel és alázattal viselte annak ellenére, hogy egész életét egy misztikus jelenség, a „lélek sötét éjszakája” jellemezte. Kísértések gyötörték, elégtelennek találta, amit tett, és sokszor kételkedett önmagában, méltatlannak tartotta magát bármiféle kegyelemre. 1968. szeptember 23-án hunyt el, sírja azóta is zarándokhely. II. Szent János Pál pápa 2002. június 16-án iktatta a szentek sorába.

Pio atya magyarul megjelent írásai közül A Fény szavai című kötetben összegyűjtött levelezése betekintést nyújt gondolatvilágába, és elénk tárja egy 20. századi misztikus lelkiségét. Megszakítás nélkül beszélgetett Istennel, imádkozás közben szavakkal kifejezhetetlen lelki béke és nyugalom járta át, noha kételkedett, hogy helyesen imádkozik-e. Sokakért imádkozott, olyanokért is, akiket nem is ismert, és imái mindig meghallgatásra találtak. Felismerte, hogy Isten a jóságban lakozik, és épp ezért folyamatosan kereste Őt. Ugyanakkor sokszor úgy érezte, hogy a Teremtő elhagyta őt, és borzasztó lelki szenvedéssel járt. A rejtőzködő Isten és az elhagyatottság gondolata egészen a Bibliáig nyúlik vissza, és a kultúrtörténet számos gondolkodójánál, szentjénél megtaláljuk.

A szentek életrajzát olvasva láthatjuk, hogy ki voltak téve a Sátán támadásainak. Pio atya rendkívüli mértékben érezte ezt, rengeteget küzdött kísértéssel. A Kísértő támadta a teológiai erények gyakorlásában és fizikai gyötrelmeket okozott neki. Azonban a Sátán soha nem tudja végleg tönkretenni Isten szép tervét, a kísértések legyőzősével megtisztul a lélek, és képes lesz a Teremtőhöz fölemelkedni. Mint Pio atya írja, Jézus azért engedi meg ezeket a támadásokat, mert így hasonlókká válhatunk Hozzá, hiszen Ő maga is kísértésnek volt kitéve nem is egyszer.

A misztika alapgondolatát Pio atya művében is megtaláljuk: Isten szentsége és tökéletessége valamint a teremtmény gonoszsága közt éles ellentét van. A teremtmény fél, hogy megbántja Istent, de amíg ez a gondolata megvan, addig igazából nem bántja meg. Isten kegyelmével mindig erőt ad a bűnök elleni küzdelemhez, és a botlásokat is megengedi, hiszen ezáltal tudjuk lelkünket alázatra nevelni.

A szenvedés is alázatra int, ha a szenvedő Jézust szemléljük, és „társmegváltók” leszünk, ha mi magunk is szenvedünk, és türelemmel viseljük szenvedéseinket, és az is érdem, ha segítünk mások szenvedésének enyhítésében. A testi szenvedésnél sokkal gyötrelmesebb a lélek szenvedése, az elhagyatottság érzése.

Pio atya földi maradványai San Giovanni Rotondoban. Forrás: Wikipédia

 

A fájdalom és a szeretet összekapcsolódik Pio atya életművében és gondolkodásában. A szív mélyen érzi Istent, míg a gondolkodás nem képes felmérni Őt. Isten szeretete szétárad a lélekben, boldogságot, nyugalmat hoz, és a legfőbb vágya, hogy soha ne szakadjon el Tőle, egyesüljön vele. Épp ezért különösen fájó látni, ha az ember a Teremtőt bármilyen bűnnel megsérti.

A legnagyobb fájdalom Krisztus után a Szűzanyáé volt, akit Pio atya különösen tisztelt, és többször kérte közbenjárását, főleg a háború évei alatt. Írásaiból kiderül, hogy rendkívüli mértékben ellenezte a háborút és féltette az Egyházat. A háború alatt az Oltáriszentség jelentette neki az egyik vigasztalást, és szomorúan látta, hogy fordulnak el az emberek az Evangélium tanításától és Krisztustól.

Lelki vezetőként sok mindent átélt, segítette a hozzá fordulókat. Szavai derűt sugároznak, és arra ösztönöznek, hogy mindig a Mennyország felé tekintsünk. A lélek békéjének és nyugalmának megőrzését különösen fontosnak találta, hiszen a nyugtalanság és az aggodalom megakadályozza, hogy az állhatatosságnak eredménye legyen. Az isteni bizalomba vetett hit segít, és a szeretet elmélyíti a Teremtővel való kapcsolatunkat. Fontos, hogy önmagunkat is szeressük, hiszen csak így tudjuk a felebarátot és Istent is szeretni.

Kísértés idején természetes, hogy Krisztushoz fordulunk. Pio atya önmagát a Gyermek Jézus játékszerének tartotta. A világ szemében különös ellentmondás, hogy egy szent még erre is érdemtelennek tartja magát.

Minden jót, amit életében jónak tartott, az Úrban találta meg, egész életében Őhozzá vágyódott. A halálban remélte azt a nyugodalmat, ami az életben nem adatott meg neki. Nem félt tőle, hanem várta, hiszen tudta, hogy földi élete elmúlásával lelke az Örökkévalóhoz jut. Sok kétség, vívódás jellemezte lelki életét, de ennek ellenére segített azokon, akik hozzá fordultak. Az a Kilenced, amit ő imádkozott másokért, napjainkban is imádkozható, hiszen tudjuk, hogy az Úr sosem fordul el attól, aki Nála keres menedéket.

Benei Fédra

 

Forrás: Pio atya: A Fény szavai. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2021. Fordította: Szeles Ágnes