Az elmúlt vasárnap, vagyis virágvasárnap, mikor Jézus Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulására emlékeztünk, kezdetét vette a közelgő ünnep legösszpontosítottabb, szakrális időszaka, vagyis a nagyhét, amely mozgó / vándorló ünnep.A 325-ös niceai zsinat óta a tavaszi napéjegyenlőséget követő, első Telihold utáni első vasárnap.

A hagyomány szerint a zsidók legnagyobb ünnepükre, az egyiptomi fogságból való megszabadulásukra készülődtek (pészah), amelynek következtében hatalmas tömegek érkeztek a szent városba. Mindez egybeesett az évkezdő – tavaszköszöntő rituálékkal, amely a nappalok hosszabbodását, a Fény erősödését, vagyis a Teremtő diadalát jelképezi a sötétségen.

Ebbe a felfokozott, várakozással és reménnyel teli, a Megváltó eljövetelét hirdető  időszakba érkezett meg Jézus tanítványaival, hogy sorsát beteljesítse. Természetesen mind akkor, mind most a mindenkori hatalom igyekezett minden eszközzel fenntartani annak a látszatát, hogy ő irányt és minden, ezzel szembemenő, ezt cáfoló törekvést és kezdeményezést kérlelhetetlenül kész volt letörni, ha szükséges, megsemmisíteni.

A korszakot tekintve, a római „iga” alá hajtott Júdea akkori elitje, a vallási életet irányító rabbik, a gazdag kereskedők és az akkori uralkodó, Heródes Antipasz és udvara tulajdonképpen nem szenvedett nagy hátrányt, sőt tovább gazdagodott – az önálló állami lét ábrándját és a rómaiak ellen való lázítást pedig, mint politikai játszmát folytatták, a zsidó lakosságot mintegy folyamatosan „lázban tartva”, a próféták Messiásról való jövendöléseit hangoztatva.

A vasárnapi bevonulás mámora már másnapra, hétfőre lecsendesedett, és valami vészjósló csend lengte körül a Mestert és tanítványait. A korábban éljenző tömeg elnémul, a zsidó elit pedig egyre szorongóbb, gyűlölködőbb, irigyebb, féltve előnyös pozícióit, nehogy egy valódi függetlenségi harcot, egy kényes felfordulást okozzon a „zsidók királya”, aki új királyságot hirdet (amely királyság nem evilágról való). Mindez pedig kegyetlen római megtorlást hoz majd magával.

A következő napokban tanítványaival Betániában szállt meg, kedvelt helye volt az Olajfák-hegye, a Gecsemáné-major, illetve a híres gyógyulásokat hozó Bethesda-tó.

Nagyhétfőn történik a jeruzsálemi templom megtisztítása a kereskedőktől, kufároktól, pénzváltóktól, illetve ekkor történik a fügefa elátkozása, hogy soha többé ne teremjen. Jézus tehát leszámol a fizikai (ösztön) világgal, megmutatja, hogy mindez csupán egy téves illúzió – semmit nem viszünk magunkkal halálunk után.

Nagykedden a templomban körmönfont kérdésekkel támadják ellenségei: először a főpapok, majd a farizeusok, a szadduceusok, végül pedig egy ember, aki meg akarja szégyeníteni. Ekkor hangzik el a híres kérdés – kell e császárnak adót fizetni? Mindezekre válaszul Jézus kemény, harcias példázatokat mond (szőlőmunkások, királyi menyegző, majd az Olajfák hegyén jövendölések a templom és Jeruzsálem pusztulásáról, az álmessiásokról, az utolsó ítéletről. Ezeken keresztül tehát Jézus az elme (a túlzott racionalitás) csapdájával számol le.

Ezen események után határozzák el a főpapok Jézus megöletését (ha nem tudod elhallgatni, sem megvezetni, akkor pusztítsd el), és vélhetően másnap, nagyszerdán egyezik meg velük Júdás harminc ezüstpénzért. Ezen az estén történik a leprás Simon házában az a híres vacsora, amikor drága, illatos olajjal mosta meg fejét egy asszony, amely „pazarláson” a tanítványok felháborodtak, majd Jézus megfeddte őket, amiért nem ismerték fel, hogy közeleg az idő, amikor eltávozik közülük.

A következő napon, nagycsütörtökön történt az utolsó vacsora, Júdás árulásának leleplezése, a tanítványok lábának megmosása. Ezek után a kedvelt Gecsemáné kertbe mennek, ahol Jézus imádkozik – véres verejték formájában ekkor kezdődik meg a tulajdonképpeni szenvedéstörténet. A tanítványok elalszanak, nem virrasztanak Mesterükkel. Nem sokkal később történik a Júdás-csók, az elárulás jele, majd Jézus börtönbe hurcolása, a tanítványok szétszéledése, illetve Simon háromszor megtagadja Jézust a kakasszó előtt. A hagyomány szerint akkor már nem szólnak a harangok – „Rómába mennek”.

Nagypéntek az igazi szenvedéstörténet, a passió, melynek zárása Jézus kereszthalála. Mivel azonban közeleg az ünnep szombatja, leveszik a keresztről (a két latorral együtt) és sziklasírba helyezik holttestét. Ez a nap a böjt csúcspontja, misét sem tartanak, a gyász ideje ez. Júdás ezen a napon lesz öngyilkos, összeroppan tette súlya alatt (ennek emlékezete április 1.)

Nagyszombaton Jézus teste végig a sírban van, Lelke pedig alászállt a poklokra. Ez Szűz Mária napja is, mivel Ő az egyetlen, akinek hite nem ingott meg fia, Jézus tanításaiban és a feltámadásban.

Harmadnap reggelre pedig, húsvét vasárnapjára megtörténik a feltámadás. Mária Magdolna viszi a hírt a tanítványoknak, hogy üres a sír – Péter és János sietnek oda, hogy maguk is lássák a csodát. Estére pedig Jézus maga is megjelent a tanítványoknak – megtörtént a bizonyosságtétel, a feltámadás.

A húsvéti ünnepkörhöz számos szokás kapcsolódott az évszázadok során, és természetesen nem csak húsvétvasárnaphoz és hétfőhöz. A XI. században, az 1092-es szabolcsi zsinaton az egész hetet kötelező ünnepnek írták elő, majd az idők folyamán ez rövidült, már csak a péntek (ami tulajdonképpen nem ünnep!), a szombat és a vasárnap maradt, illetve hozzákapcsolódott a hétfő, mintegy megtisztító tavaszünnep, a locsolkodás ideje.

Ezen napokon szerte a Kárpát-medencében határ- és feszületjárásokat, virrasztásokat tartottak, nagypénteken passiót, néhol nagyszombaton Tűzszentelést (új tüzeket gyújtottak a megszentelt Tűzzel). Húsvétvasárnap az ételszentelés (sonka, tojás, kenyér) és a böjt zárása utáni első lakomákat tartják. Húsvéthétfőn a jókedvvé, a játéké, a locsolkodásé (termékenységvarázslás) a főszerep, amelyhez a hímes/írott tojás dukál. A húsvéti nyúl, mint a termékenység és a szaporaság jelképe, vélhetően a kereszténység előtti időkből és hitvilágból, vélhetően a kelta eredetű tavaszi napéjegyenlőségből eredeztethető. Az pedig már csak idő (évszázadok) kérdése volt, hogy a tojás és a nyúl összemosódjon, így lett a húsvéti tojást tojó nyúl… Vagyis amikor a tényleges tartalmak és jelentések elvesznek, a megmaradt külsőségek és jelképek pedig összemosódnak.

 

Simon Tamás néprajzkutató

Képek forrása: HLM Olajnyomat gyűjteménye