Rimay János (1569? 1573?-1631) költészete a magyar irodalom különleges korszakában keletkezett. Ez az időszak átmeneti kor, mind gondolkodásban, mind képzőművészetileg, amint a költő műveiben is láthatjuk. Rendkívül nehéz besorolni, hiszen el lehet helyezni a késő reneszánsz és a kora barokk költészetben egyaránt, de manierista költőként gondolhatunk rá.

Noha Balassival volt kapcsolata és költőelődje mintegy erkölcsi végrendeletet adott neki, semmiképp nem szabad Balassit utánzóként tekinteni Rimay Jánosra. Rimay legközismertebb írásai közé tartozik az ún. Balassi-epicédium, amelynek darabjaiban egyértelműen megmutatkozik az első ismert magyar nyelvű költő hatása, de ugyanakkor teljesen önálló gondolatkörrel bír. Tiszteleg Balassi Bálint előtt, de már ezekben a darabokban kezd eltávolodni felfogásától, és rendkívül érdekes módon mutatja be mesterét. Tudjuk, Balassi milyen viharos életet élt, nem egyszer botrányok övezték. Rimay János viszont úgy gondolja, Isten nem veszi túlságosan nagy bűnnek azt, amiket az emberek annak tekintenének, hiszen költőelődje, noha hódolt Vénusznak is, alapvetően mégiscsak Pallast tekintette élete fő irányítójának. Természetes, hogy Balassi, mint vitéz, Mars oltalma alatt állt, de nem pusztán a harc éltette, hanem a műveltséget is fontosnak tartotta.

Rimay János (forrás: 

 

Rimay János költészetében szintén megjelenik a vitézi élet és Istenhez való viszonya is tükröződik verseiben, de nála már hiányzik az a fajta reneszánsz derű és megnyugvás, ami Balassi verseiben jelen van. Ez nem feltétlenül az egyéni életútból adódik, hanem a korszak zaklatottságából is. Míg Balassi Bálint Isten felé fordulása alapvetően önmaga felülvizsgálata, addig Rimay János a külső világ kaotikussága miatt fordul a Teremtőhöz. Rimay költészete borús hangulatú, eltávolodott a reneszánsz életigenléstől, gondolkodásmódját a neosztoicizmus (az európai humanizmus egy késői ága), kifejezésmódját pedig a manierizmus (a reneszánsz és a barokk közti átmeneti kor) határozza meg.

Mivel nagyon erős filozófiai hatás érvényesül Rimay költészetében, tekinthetjük filozófiai költészetnek is. Legismertebb darabja „Ez világ, mint kert, kit kőeső elvert” kezdetű mű. Noha egyértelmű Balassi Bálint hatása, gondolatilag teljesen eltávolodik tőle. A vitézi élet szépsége helyett annak árnyoldalait, és a harcokkal járó iszonyatot írja le, majd a mű végén ajánlást tesz arra, miként célszerű élni életünket. A világ- és magyar irodalomban egyaránt ismert toposz a hajó képe, amit a jó kormányos helyesen igazgat. Ugyanakkor a sok baj és nyomorúság közepette észre kell venni azokat a csendes örömöket, amit a Jóisten biztosít a szomorúságban, gondban lévő ember számára.

„Isten sok jókot ád,

Csak szelinknek zúgtát

Csendesz szívvel hallgassuk.”

Rimay János korszaka nemcsak művészettörténileg, hanem filozófiatörténeti szempontból is különleges. A korszak jellemző filozófiai vonulata a neosztoicizmus. Hazánkban egyik legismertebb képviselője Justus Lipsius (1547 – 1606). A zaklatott időszakban a vallás és a bölcselet jelenti a menedéket a külvilág kaotikussága elől. Rimay János is a Teremtőnél talál nyugalmat, és a filozófia is segíti őt túlélni a válságokat.  Istenhez nemcsak vigasztalásért fordul a költő, hanem mint a neosztocizmus követője, aki egyben vallásos ember is, az erényekről is ír, mégpedig költészetének több darabjában is. Az erények alatt nem kizárólag a filozófiai vagy vallási erényeket érti, hanem ötvözi a kettőt. Ez nem kizárólag a neoszticizmusból ered, hiszen a keresztény erkölcstan sok esetben visszanyúlik az ókori etikákhoz, és az ott leírt erényeket ülteti át a keresztény gondolkodásmódnak megfelelően. A Teremtő gondoskodásáról, vigasztalásáról szintén több helyen olvashatunk Rimay költészetében. Ezekben a művekben megfigyelhetjük azt is, hogy alapvetően a Bibliához és a teológiai ismeretekhez nyúl vissza a költő. A világ és a szerencse változékony ugyan, de az Istenben hívő ember nyugalmat talál Istennél:

„Isten adja az télt s az tél után nyarat,
Szükség után sok kéz bőségben is arat,
Gonoszul ha most van, így végig nem marad.”

„Szabad hát mindennek
Kegyelmét Istennek
Fejére reménleni,
Ki az megdőlt nádat,
Füstölgő lenszálat
Porrá nem hagyja lenni,
Természeti szelíd,
Kész, kit keze sebhít,
Orvossággal értetni.”

Rimay korában és a későbbi magyar irodalomban jellemzőek a zsoltárfordítások, zsoltárátiratok és rajtuk való elmélkedések. A költő zsoltárátiratiban az egész költészetére jellemző hang szólal meg: a fájdalmak, szomorúságok közepette nyugalmat keres, és ezt Istenben találja meg.

„Így megörvendeztetsz,
Búmból levetkeztetsz,
Szívem megvigasztalod,
Bágyadt reménségét
S kétes idvösségét
Soknak lábra állatod,
Kiért szent nevedet,
Ki ránk kiterjedett,
Áldania is hagyod.”

Isten, mint legfőbb jó, több művében is megjelenik. Nagy fájdalmak közt vigasztal, erőt és békességet ad, segítségével túl lehet lépni a világ zavarodottságán, kaotikusságán, és egy csendes, imádkozó életmóddal akár belső békét és nyugalmat is lehet találni a költő szerint.

Elgondolkodtató, hogy Rimay János kevéssé ismert alakja a magyar irodalomtörténetnek, annak ellenére, hogy hatalmas gondolati erejű, teljesen egyedi gondolkodásmódú írásai vannak. Munkássága felfogható filozófiai líraként is azzal együtt, hogy sajnos a kéziratok egy része elveszett. Életműve épp ezért nem olyan zárt, mint Balassi Bálinté, de vannak olyan vélemények, amelyek szerint, ha Balassi költészetét nem ismernénk, a régi magyar irodalom legkiemelkedőbb költője Rimay János lenne.

Benei Fédra

 

Források:

Rimay János versei. forrás: http://mek.niif.hu/01000/01060/01060.htm#4

 Amadeo Di Francesco: Rimay János kísérlete a magyar filozófiai líra megteremtésére. link: https://epa.oszk.hu/00000/00001/00330/pdf/itk_EPA00001_1983_01-03_163-172.pdf

Klaniczay Tibor: A magyar későreneszánsz problémái. link: http://www.epa.hu/02500/02518/00167/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1960_01_041-061.pdf