A „Császári porcelánok, királyi kerámiák” című kiállításunk kapcsán Benei Fédra kolléganőnk a virágirodalom művei között bolyongva olyan válogatást állított össze, melynek kifejezetten porcelánokkal foglalkozó vagy porcelánokat leíró versek, prózai mű-részletek képezik az alapját. Új sorozatunkban e válogatásból fogunk hétről-hétre közölni 1-1 darabot.
A most következő porcelánról szóló, csattanóra kifutó tárcanovellát Ambrus Zoltán (1861-1932) írta. Ambrust elsősorban színkritikusként ismerhetjük, később 1917 és 1922 között a Nemzeti Szíház igazgatója volt, mégis irodalmi körökben korának egyik legnagyobb tekintélyű, igen művelt, sikeres irodalmárának tekintik. Főleg novellákat alkotott, de megpróbálkozott nagy regény írással is (Midas király), sőt olyan híres műfordításokat is köszönhetünk neki, mint Gustay Flaubert Bovarynéja. Művei összesen 16 kötetet tesznek ki.
Ambrus Zoltán:
A porcelán
I.
Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és följegyzések – igen sok följegyzés – a berceli első számú telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész kötetet kívánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolc embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berceli első számú telekkönyv négy írott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyújt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan, hogy a Bercelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska iniciativájából keletkezett, de a hivatalos iratban felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás 10 év összes költségeit.
Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, akiket az emberi élet legvégső határáig kiskorúaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s Horváth Jóska legborúsabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagynénjei, akik a tulajdon birtokaikat s szépen megterhelték, hogy unokaöccsük Pesten minél több embert vághasson pofon.
Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a berceli intelligencia – két áldott jó lélek volt, akik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy az öccsük úri módon élhessen. De a berceli tyúkok nem tojhattak annyit, amennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.
Eszük ágában sem volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megítéljék, ellenben akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az újságok Jóskának egy-egy újabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el egymást.
- Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.
- Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle istenkísértésre? Ki ültette lóra, mikor hét esztendős volt?
- És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El van keseredve szegény. Keresi a halált!
- Te kényeztetted el! A te nevelésed!
- Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle? Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek. Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, diadalmasan nézték le egymást.
- Ugye megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?
- Én nem pityeregtem, te pityeregtél!
Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öccsök az a hírhedt fiatalember, aki mindenkit pofonvág.
Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatuk. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletű volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolc esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolc év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi színt vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni.
Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, új asszonyt hozott a házhoz, s ez kitűnő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok Jóskát végképp elkaparítsák.
Erre az új otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, aki különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy makrancos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis fickó teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesült erővel pótolni tudták a szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, amelyet valaha a kis Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden gyöngédségével.
II.
Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul szipolyozta „öreg”-eit, ha lehetett: egyszerűen nyájas mosolygással, ha másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg kisasszonynak egész gyűjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi könyvek címén száz forintokat könyörögtek s ígértek fűt-fát, megtérést, szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt, hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida néni is azzal, amit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.
Egy álmatlan délután - a báli szezon már vége felé járt s a Jóska talpában vagy három átvirrrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, aki különben örökkön derűs arccal járt-kelt a világban, kivételképpen komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta; elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.
A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, akinek már a megyebál óta erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arca akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.
Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de olyan bolond ember, aki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.
Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer forint, illetőleg: hogyan?
Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le fogja tenni. aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg kisasszonyoknak.
Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolcszáz-ezer forintot? Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.
S hirtelen egy vakító ötlet cikázott át a fején.
Ida néninek holnap van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos, ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.
Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra múltán fejfájás nélkül, fütyülve ment el hazulról.
III.
A kereskedő legszebb porcelánját rakta a gavallér elé. – Négyszáz forint… kétszáz … százhetven … Jóska az orrát fintorgatta.
- Valami egyszerű dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.
- Ez itt kivételes áron adhatnám. Herendi porcelán, de egy kis törése van, s így mélyen leszállított áron…
A „törés” szó nagyon megtetszett Jóskának.
- Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk egy váza, mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, amely értékes darab volt?
- Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem hiányzik belőle egy darab sem.
- S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?
- Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.
- Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?
- Egy darabocska sem.
Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt lélekkel távozott a boltból. Mikor hazament, az eltört váza már a lakásán volt, egy új ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a rendes jelzés: „törékeny”. Jóska mosolygott.
Másnap reggel a ládával leutazott Bercelre.
IV.
A paraszt-kocsi nagyokat döccent a rossz úton.
- Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?
Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:
- Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak és pofon váglak. Megértetted?
- Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a földre, mintha nem készakarva tenném.
- Jól van. Nesze öt forint.
Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.
- Istenem, Istenem, milyen kár!
- Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi porcelánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam, gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!
- Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.
- Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül reménytelen Jóska, vigasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy eltört, tessék…
De egyszerre a szó elhalt az ajkán s a rettegett párbajhős, aki, mint a gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.
A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.
V.
Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.
- Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze van!
S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!...
A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly férfiú. Szolgabíró Rác-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a rácok körében nem nagyon népszerű, de az is igaz, hogy amióta ő a szolgabíró, Rác-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer szótöbbséggel választják meg.
A novella az alábbi kötetben található: Ambrus Zoltán válogatott novellái. Szerk: Gere István. Magyar Napló, Budapest, 2009.
Képek forrásai:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ambrus_Zolt%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3)
Siklóssy László: A magyar sport ezer éve II. Budapest : Országos Testnevelési tanács, 1928.
https://hu.gwsigeps.com/76150-Mending-and-Filling-Broken-Ceramic-and-Pottery-21