"Szóval volt nekünk egy kancsónk, egy kínai kancsónk fehér porcelánból. Ilyen magas. A mellemig ért, idáig. Régi lakásunkban állt, abban a sötét, penészes lyukban, melyről a múltkor beszéltem, az ebédlő egyik sarkában, az ablak mellett jobbra. Nem, te ezt nem láttad. Nem is láthattad. Új lakásunkban már nincs ott.
Családi ereklye volt. Az uram örökölte soproni nagybátyjától, az pedig valamikor régen egy bécsi rokonától örökölte. Ez volt egyetlen örökségünk. Az egyetlen holmi, melyért nem kellett arcunk verejtékével robotolni: a kincs, a mi legendás kincsünk, a mi legendás ínségünkben.
Őszintén szólva, nem is illett nyiszlett bútoraink közé. Valami terítőt borítottam föléje, rátettem egy kis állólámpát. De ha a lámpát meggyújtottuk, nemcsak a kancsót világította meg, hanem szegénységünket is. Bizony, kirítt onnan.
Én nagyon szerettem. Délelőtt - törölgetés közben el-elnézegettem. Sok színes képecske díszítette, egymástól független, tarkabarka jelenetek. Micsodák? Például a Sárga folyó, fölötte egy hatalmas, téglavörös kőhíd. Aztán a nankingi Porcelántorony, hét emelettel, minden emeletén két-két aranycsengettyűvel. Aztán mandarinok sötétlila köpenyben, sötétbordó bugyogóban, mint a fuksziák, óriás paraplék alatt, kenetesen hajbókolva, gyaloghintóban egy-egy hölgyike, aki elnyomorított, pirinyó lábát fitogtatja, szűk lakkcipellőben. Aztán mezők, trillió kis virággal, virágzó szilvafákkal. Aztán egy ferde szemű Buddha, közönyösen, semmire se tekintve, súlyos kezét az ölében nyugtatva. Aztán sárkányok, szörnyek, macskaszemmel és szarvasaganccsal, majmok, keselyűk, pávák. Aztán teknősbéka, egy oroszlán is, vértől pirosló gödölyét zabálva. Aztán számok, kínai betűk, pagodák, fölfelé pöndörödő tetőkkel, mint holmi rossz szalmakalapok. Ilyesmik.
Nyolcvanhárom kép volt rajta. Volt még egy nagyon kedves, tréfás kép is. Künn a szabadban, a pázsiton nebulók ültek, s a szigorú, varkocsos tanítómester egy csintalan fiúcskát a két térde közé szorítva vert, bambusznáddal porolta ülepét, az indigókék nadrágját. Én, édesem, valamikor mint felsőbblány, festegettem. Vízfestményeket pancsoltam össze. Hát elgyönyörködtem ezekben.
Természetesen, mikor megkaptuk a kancsót, mindjárt egybekelésünk után - tizenöt éve már ennek - telebeszélték fejünket, hogy így-úgy vagyont ér, gazdagok lettünk, mindenki gratulált nekünk. Ami művészi értékét illeti, megoszlottak a vélemények. Némelyek azt állították, hogy a tizenegyedik-tizenötödik századból való, mindenesetre a Ming-dinasztia korából. Mások szerint legföljebb a tizennyolcadik században készülhetett. Akadtak olyanok, akik európai - berlini - utánzatnak minősítették, noha ezek szintén elismerték, hogy utánzatnak is ügyes és becses. Mi nem sokat törődtünk a mendemondákkal. Gyönyörű porcelánból volt, habfehér, hártyavékony, csodálatosan égetett nemes porcelánból, annyi bizonyos.
Hogy mi volt az üzleti, forgó értéke, azt se tudom. Valér, a sógorom - Tarczay Valér, aki valamit konyít az iparművészethez - annak idején tízezer aranykoronára becsülte. Azt hiszem, túlzott. Az uram csak évek múlva mutatta meg igazi szakértőnek. Elhívott egy belvárosi régiségkereskedőt. Puszta kíváncsiságból fölajánlotta neki megvételre. Az simogatta, ümgetett, nagyítóval is vizsgálta, de csak ezerkétszáz aranykoronát ígért érte. Igaz, hogy ezt azonnal hajlandó lett volna kifizetni, akár dollárban, akár svájci frankban. Amint ajánlatát visszautasítottuk, s keze már a kilincsen nyugodott, a kancsóra visszasandítva ezerötszáz aranykoronát ajánlott. Hangsúlyozta, hogy többet semmi körülmények között sem adhat, nem is ér többet, de ez az összeg akármikor rendelkezésünkre áll, csak telefonozzunk üzletébe. Egy hét múlva ő telefonozott az uramnak a bankba: meggondoltuk-e már a dolgot.
De mi nem adtuk el. Szó se lehet erről. A kancsó a miénk volt, a miénknek akartuk tudni, ameddig élünk. Anélkül hogy összebeszéltünk volna, elhatároztuk, hogy nem válunk meg tőle soha."
A teljes novella itt olvasható: https://vmek.oszk.hu/00700/00747/00747.htm#1
Kép forrása: https://terebess.hu/shop/disztargyak/vazak/vaza-porcelan-klasszikus-155