A „Császári porcelánok, királyi kerámiák” című kiállításunk kapcsán Benei Fédra kolléganőnk a virágirodalom művei között bolyongva olyan válogatást állított össze, melynek kifejezetten porcelánokkal foglalkozó vagy porcelánokat leíró versek, prózai mű-részletek képezik az alapját. Új sorozatunkban e válogatásból fogunk hétről-hétre közölni 1-1 darabot. Kezdésnek Kosztolányi Dezső versére esett a választásunk.

 

Kosztolányi Dezső:

Ódon, ónémet, cifra óra

 

Ódon, ónémet, cifra óra

áll a szekrényünk tetején,

szálló korok bölcs bámulója

közönyösen tekint felém.

Aranycirádás, pici tükrén

még mosolyog a rég letűnt fény,

de már nem úgy, mint hajdanán,

mert ő ütötte el az éjfélt,

mikor meghalt a szépanyám,

fehér, mosolygó szépanyám.

Már nem vakít ragyogva többet

a sápadt Alt-Wien-porcelán,

parókás, farsangos időknek

parfümjét leheli reám.

Nehéz, tömjénes, cukros illat,

a lelkemig fáj, szívemig hat

s a múltat visszaálmodom,

hogy ez aranyló óra mellett

az apám játszott egykoron,

apám nevetgélt egykoron.

Ha künn az alkony álmokat hív,

cseng-bong a titkos, méla hang

és babonásan átmorajlik

a dallamos üvegharang.

A zúgó ércgyűrűn fölébred

valami szunnyadó kisértet

s szellem-szaván dalol, dalol,

mint hogyha egy halk, bánatos hang

beszélne a sírok alól,

felelne a sírok alól.

A régi óra egyre jár csak,

mint egy tipegő nénike,

köröttem árnyak, éji árnyak,

szemem könny és köd lepi be,

mert félve sejtem, érzem-érzem,

hogy elsápadnak majd egy éjen

az apró arany-angyalok

s ez óra veri el az éjfélt,

ha majd egy éjjel meghalok,

ha egyszer én is meghalok.

1908

Képünkön Alt-Wien teáskészlet látható. Forrás: antikregiseg.hu