Az 1918 őszétől 1919 nyaráig terjedő háromnegyed év alatt széthullott a történelmi Magyarország. A trianoni békeszerződés, amelyet inkább békediktátumnak lehetne elnevezni, hivatalosan is szentesítette azt az állapotot, ami a magyart Európa legnagyobb kisebbségévé tette. A megrendítő esemény máig meghatározza Magyarország és a kárpátmedencei magyarság sorsát.

Az 1920-as évek elején Magyarország teljesen kisemmizve, elszigetelten állt Európa közepén. A nemzet politikai határokon belül maradt része és a kisebbségi sorba kerülő nemzettestek egyaránt a fennmaradásukért küzdöttek. Az újonnan rajzolt határokon belül sokan gondolták azt, hogy a megmaradt ország, a leválasztott területek lakossága, gazdasági potenciálja nélkül életképtelenné válik, ezért mind gazdasági, mind kulturális vonatkozásokban, alternatívákat kellett keresni, amelyekből nem hagyhatták ki a határon kívül rekedt magyarokat. A Bethleni-konszolidációs politika a lehetőségekhez képest sikeresnek mondható módon stabilizálta az országot, annak ellenére, hogy a rendkívül nehéz politikai környezetben, szűk mozgástérrel rendelkezett. A sebek nehezen gyógyultak, kiváltképp tudati- lelki értelemben.

A két világháború közötti időszak mindennapjaiba beépült Trianon igazságtalansága, olyannyira mély nyomot hagyva az emberek lelkében, hogy a revízió követelésével, irredenta dalokkal és imákkal kelt fel a nap és tért nyugovóra. Az utódállamok minden irredenta megnyilvánulást büntettek. 

A két világháború közti korszakban, az irodalomban, képzőművészetben olyan alkotások születtek, amelyek leképezték a trianoni Magyarországot, annak hangulatát. Az ország megcsonkítása elleni tiltakozás tekintetében a kormány keze meg volt kötve, ezért szükség volt társadalmi egyesületek közreműködésére. Az Urmánczy Nándor vezette Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima, fohász, illetve jelmondat megfogalmazására, mely alkalmas "a revans eszméjének ébrentartására". A pályázatot, Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna, nyerte, aki régi abaúji nemesi családból származott. Édesapja Abaúj-Torna vármegye főispánja, Kassa díszpolgára volt, férje pedig Papp-Váry Elemér ezredes, a nagy világégés idején az olasz fronton dandárparancsnok. A költőnőnek „Háborús visszhangok” címmel már korábban megjelent - "a haza iránti rajongás, a családi élet szeretetének melege és a hit" által áthatott - verseskötete. Nevét azonban a pályadíj elnyerése tette ismertté. A Budapesti Hírlap 1920. szeptember 12-i kommentárja a következőket írja a díjnyertes műről: "Ehhez nem kell kommentár. Ezt megérti a gyermek, ettől megdobban az aggastyán szíve."

A korszak hivatalos rendezvényein, ünnepségein, elhangozott a Magyar Hiszekegy. Az iskolákban a tanulók közösen szavalták el a tanítást megelőzően, majd a végén az osztálytermekben. Az anyaországban fennhangon, az elcsatolt részeken suttogva, csendben.

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában

Hiszek egy isteni örök igazságban

Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen”

(Sziklay Szeréna: Hitvallás)

A seb lassan gyógyul, és időnként újra meg újra felfakad. Jelen idők háborús eseményei, a minduntalan feltámadó magyarfóbia lassítja a folyamatot. Erős hitre, türelemre, és szeretet által vezérelt cselekedetekre van szükség, hogy az egymás felé nyúló kezek összeérjenek.

Kökény Ferenc

történész