C, mint célközönség

Új sorozatunkban a muzeológia világába kalauzoljuk el az érdeklődőket, bemutatva a muzeológusok háttérmunkáját, mindennapos tevékenységeit. A magyar ABC betűihez 1-1 muzeológiai fogalmat rendeltünk, amelyeket igyekszünk érthetően elmagyarázni és ezek kapcsán ahol lehet, kitérünk a hatvani múzeum vonatkozásaira is.

Valamilyen kapcsolata mindenkinek van a múzeumokkal. Még ha az ember nem is kifejezetten aktív látogató, bizonyára ismer néhány hazai, vagy külföldi múzeumot, esetleg olvas vagy hall különböző tárlatokról, eseményekről. Mindezek alapján kialakít egy képet arról, hogy mégis mi az a múzeum, mi történik ott, mi mindent lehet csinálni ezekben az intézményekben. Ezek az előfeltevések pedig, nagyban motiválják a látogatást, vagy éppen a nem-látogatást.

Sokat segít az ember múzeumhoz való viszonyának meghatározásában, ha például gyermekkori emléke kötődik hozzá. Alapvetően sokkal szívesebben látogatunk olyan helyekre, amelyeket ismerünk. Egy-egy múzeumépület kívülről elidegenítően hathat. Persze tudjuk, hogy van benne jegypénztár, ruhatár, kiállítótér és hasonlók, de első alkalommal mégis érzünk némi kényelmetlenséget, amíg meg nem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi is vár minket odabent. Ezért is nagyon fontos a múzeumok számára a gyerekközönség. Ha valaki már fiatal korában találkozik ezekkel az intézményekkel, megismeri azok funkcióját, működését, kínálatát, akkor nagyobb eséllyel válik felnőtt korában is aktív látogatóvá. De persze egyáltalán nem akadály a „gyakorlatlanság” sem, hiszen végső soron a pozitív tapasztalás a legmeghatározóbb ilyen szempontból, függetlenül az életkortól.

Ám az, hogy kinek mitől lesz egy múzeumlátogatás pozitív vagy negatív élmény, személyenként nagyon eltérő lehet. A közönség sokféle attitűddel, elvárással érkezik, máshogy kell készülni egy kutató érkezésére, és máshogy egy turistacsoport fogadására. Az intézmények, saját lehetőségeikhez mérten, többféle eszközt alkalmaznak annak érdekében, hogy minél szélesebb rétegek számára tegyék komfortosabbá a látogatást. A fenti példánál maradva, a szakember számára bizonyára fontos, hogy egy csendes helyen le tudjon ülni egy asztalhoz, átnézni a kutatási anyagot, egy turistacsoport pedig valószínűleg az adott település egyéb nevezetességeire is kíváncsi, így örömmel veszik, ha egy szervezett programon vehetnek részt, több intézmény együttműködésével. Ha azonban egy dolgot kellene kiemelni, amely az utóbbi évtizedekben általános elvárássá vált a társadalom részéről a múzeumok felé, akkor az a szórakoztatás lenne. S ez az igény jelenti, az egyik legnagyobb kihívást a jelen múzeumai számára.

Reprodukció Dan Perjovschi illusztrációjáról (felirat balról jobbra: múzeum, bejárat).
Claire Bishop, Radikális muzeológia,avagy mi a "kortárs" a kortárs művészeti múzeumokban?,
Magyar Nemztei Múzeum, Budapest, 2018

Az intézmények emiatt a tudományosság és a szórakoztatás között próbálnak egyensúlyozni. Egyfelől léteznek törvényi kötelezettségeik, amelyek szakmai irányultságúak s az intézménytípus kialakulása óta rögzítettek, mint a megőrzés, a gyűjteménykezelés vagy a feldolgozás. Ezek a folyamatok azonban, tudományos jellegükből adódóan, csak egy szűkebb közönség számára hozzáférhetőek, értékesek és érdekesek. Részben ez az oka annak, hogy sokan a múzeumot még ma is olyan helyként gondolják el, amely zárt, ahol a látogató csak passzív fél, ahol csendben kell lenni és nem szabad hozzáérni semmihez. Másfelől az intézmények észlelték ezt a problémát és felismerték, hogy tenniük kell ennek a negatív képnek a lebontásáért. Ennek érdekében elindult egyfajta törekvés, hogy a múzeumban töltött időt izgalmasabbá, nyitottabbá és sokszínűbbé tegyék, hogy minél szélesebb rétegek számára legyen élményszerű a látogatás. Ennek eszköze lehet például, amikor populáris személyiségeket kérnek fel tárlatvezetésre, vagy ha interaktív elemeket helyeznek el egy kiállításban.

Ez a folyamat azonban előrevetít egy hosszabb távú célt is. Mégpedig azt, hogy ezek az intézmények ne csak visszatükrözzék a társadalmi igényeket és folyamatokat, hanem azok aktív szereplőivé, alakítóivá váljanak. Az már világos, hogy a múlt struktúrái nem feltétlenül szolgálnak válasszal korunk problémáira. A társadalommal együtt szükségszerűen a múzeumoknak is változniuk kell, ha annak organikus részévé kívánnak válni. A megújulás azonban igen nagy feladat egy olyan intézmény számára, amelyet a múlttal azonosítanak. A megújulásnak első lépése, hogy fent említett, róluk kialakult képet igyekezzenek megváltoztatni, ezáltal a múzeumok a jövőben a közösségi identitás és kohézió alapvető helyszíneivé válhatnak.