B, mint bemutatás

Új sorozatunkban a muzeológia világába kalauzoljuk el az érdeklődőket, bemutatva a muzeológusok háttérmunkáját, mindennapos tevékenységeit. A magyar ABC betűihez 1-1 muzeológiai fogalmat rendeltünk, amelyeket igyekszünk érthetően elmagyarázni és ezek kapcsán ahol lehet, kitérünk a hatvani múzeum vonatkozásaira is.

Napjainkban a múzeumoknak törvényben rögzített kötelességük a kulturális javak bemutatása. Ez azonban nem volt mindig magától értetődő. A múzeumok elődjeinek tekintett főúri és egyházi gyűjtemények még csak nem is voltak nyilvánosak, mindössze egy szűk réteg ismerhette az ott őrzött tárgyakat. A gyűjtemények megnyitása a szélesebb közönség számára, csak a 18. században kezdődött. A bemutatás és annak módja pedig csak még később, a 20. században vált hangsúlyossá. Elég csak a francia Szalon kiállításokra gondolni, ahol a falak a padlótól a plafonig megteltek a korabeli művészek munkáival. Ekkoriban a műtárgyak, kénytelenek voltak, úgyszólván „önmagukért beszélni”, hiszen a kiállítási környezet nem sok kapaszkodót nyújtott a közönségnek a látottak értelmezéséhez. Maga a zsúfoltság eleve korlátozta a művek befogadhatóságát, hiszen a legmagasabban lévő festményeket, szinte alig lehetett látni. Feliratok sem voltak, aki tudott olvasni, az egy katalógusból böngészhette ki az egyes képek alkotóját és címét.

Pietro Antonio Martini (1738–1797), Exposition au Salon de 1787, Francia Nemzeti Könyvtár, Párizs

Mára a kiállítás egy komplex kommunikációs eszközzé vált, s ez az elsődleges formája a múzeumi tudásátadásnak. Nagyjából az 1900-as évektől kezdve, fokozatos változás figyelhető meg a bemutatásról való gondolkodásban. Egyre hangsúlyosabbá vált a gyűjteményi darabok megismerhetősége mellett, a műtárgyak önmagukban való, és a narratívába illesztett értelmezése. A kiállítás mindkét esetben, mint egy interpretációs keret működik, különböző eszközökkel elősegítve a befogadást. Ilyen lehet például a térelrendezés, a kihelyezett szöveges és képes ismertetők (tablók), a szemléltető eszközök (enteriőr, monitorok stb.). Ha például egy tárgy a bejárattal szemben helyezkedik el, joggal feltételezhetjük, hogy az a leglényegesebb eleme a teremnek. Vagy ha egy tárgyegyüttes esetén az egyik darabról külön leírást is olvashatunk, míg a többiről csak azok megnevezését, korát és egyéb tényszerű adatokat, az szintén jelzi számunkra, hogy a kiállítás koncepciója szempontjából az előbbi a fontosabb. Az ilyen és ehhez hasonló eszközök kijelölnek a néző számára egy irányvonalat, vezetik a figyelmét, kiemelnek bizonyos részleteket, míg másokat elfednek. Egy-egy műtárgy számtalan tulajdonsággal rendelkezik, így az hogy milyen módon kerül bemutatásra, meghatározza a kiállításban betöltött szerepét, és ezzel együtt azt is, hogy milyen információkat képes átadni a látogatónak.

Reprodukció Édouard Manet, Folies-Bergère bárja c. festményéről. Molnos Péter, Elveszett örökség, Kieselbach Galéria, Budapest, 2017

Mindebből az is következik, hogy a múzeumi gyűjteményekről való tudásunk nem egy állandó, rögzített tudás. Az, hogy bizonyos tárgyakról miként gondolkodunk, mely vonását tarjuk értékesnek, miért érdekes a számunkra, alapvetően határozza meg a mindenkori társadalmi berendezkedés. S ahogy a társadalom igényei, problémái és kérdései változnak, úgy változnak azok a narratívák is, amelyeken keresztül szemléljük és értelmezzük ezeket a tárgyakat. Jó példa lehet erre a kontextusváltásra a már említett Szalon, ahol zsűri bírálta el, hogy mely alkotások kerülhetnek kiállításra. Ez a zsűri több ízben visszautasította Gustave Courbet (1819-1877) és Édouard Manet (1832-1883) festőket. A kor ünnepelt művésze ekkor Ernest Meissonier (1815-1891) volt, akit viszont oly annyira kedveltek, hogy az egyik évben 9 képét is beválogatták a Szalonra. Pár évtizeddel később Hatvany Ferenc, hogy gyűjteményét gyarapítsa, sorra járta Európa, első sorban Franciaország képkereskedőit és árveréseit. Courbet-től, akit azóta is a realista festészet első nagy alakjaként ismerünk, összesen nyolc képet vásárolt, a realizmusból az impresszionizmusba való átmenetet képviselő Manet-től pedig hármat, köztük a méltán híres Folies Bergére bárját. Ezzel szemben Meissoniertől egy kép sem került a Hatvany-gyűjteménybe. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Napóleon-ábrázolásairól híres mester ne lenne kiváló festő, mindössze annyit, hogy jelenünk számára a képei kevésbé relevánsak, mint Courbet vagy Monet művei. De könnyen lehet, hogy a jövőben, egy megváltozott társadalmi kontextusban, egy másik értelmezési keretben újra felszínre kerül majd az életműve.