Ki volt Bancha István, a hatvani premontrei konvent újjáépítője?

A hatvani premontreiek történetéből a ránk maradt gyér forrásokból egy személy határozottan kiemelkedik. Ő nem más, mint Bancha nembeli István (1205-1270) váci püspök, később esztegomi érsek, majd bíboros, aki a tatárok pusztítása után szervezte újjá a hatvani prépostságot és nagylelkű támogatójuk is volt egyben, hiszen az első magyarországi bíborosként közbenjárt a pápánál, hogy a premontreiek kiváltságait megerősítsék (a közbenjárásról és a hozzá kapcsolódó ügyről az előző részben olvashattak bővebben). A hatvani kapcsolatai okán tekintsük át röviden e jelentős egyházi karriert a háta mögött tudható embernek az életpályáját.

Neve több változatban is megtalálható a történeti munkákban (Váncsa, Báncsa, Bancha), mi az archaizáló alakot, a Bancha-t alkalmazzuk most. A 13. század arisztokráciájához tartozó Bács megyei központú Báncsa nemzetségből származó István a Délvidéken fekvő családi birtokon kezdte pályafutását bácsi prépostként, de ezzel egyidőben, itteni kapcsolatainak köszönhetően (ugyanis felettese, Ugrin bács-kalocsai érsek is volt kancellár II. András idejében), már királyi kancellárként is szerepel egy 1238-as oklevélben.

Bancha nembeli István (1205-1270)

A tatárjárás eseményei alatt elsőként IV. Béla (1235-1270) megbízásából az aradi és a csanádi társaskáptalanok prépostjaival együtt az osztrák határszélre menekítette a királynét, Laszkarisz Máriát. Később pedig magyar királyi küldöttként sorra ellátogatott a pápához és a német-római császárhoz segítséget kérni a tatárok ellen, de vállalkozása sikertelenül zárult. Viszont maga István személyére ekkor figyelt fel a Vatikán, aminek később jelentős következményei lesznek.

Banchát a tatárjárás után a király váci püspökké, majd esztergomi érsekké tette, kinevezését IV. Ince pápa (1243-1254) 1243-ban is megerősíti és István római tekintélyét jelzi már, hogy ugyanebben az évben a Szentszék legátusává nevezik ki Dalmáciába és Horvátországba. Püspöki és érseki pozíciója által jelentősen részt tudott venni az ország újjáépítésében. Hatvan mellett Vácott is helyreállította és német telepeseket hívott a városba. Hatvanhoz való kötődése esztergomi érsekké válása után is erős maradt, hiszen az ő érseksége alatt került a hatvani prépostság a ezstergomi érsekség fennhatósága alá. E kötődés igazi okát nem tudjuk, de vannak olyan hipotézisek, melyek szerint a Bancha család házasság révén rokonságban állt a hatvani prépostság kegyuraságát gyakorló Hatvani családdal. E rokonság alapján feltételezik, hogy a későbbiekben a Banchák váltak Hatvan birtokosaivá.

Habár Bancha nembeli István pályája elején élvezte IV. Béla támogatását, az évek múlásával azonban elhidegült a viszony közte és a király között, melynek fő oka a király pápához fűződő ellentéte tudható be. Ez az ellentét Istvánra is kihatással volt, hiszen ekkor már esztergomi érsek volt, de IV. Béla megvonta tőle a kancelláriai tisztséget.

Erre a patthelyzetre érkezett válasz 1252-ben a Vatikán felől, mikor is IV. Ince pápa prenesztei püspökké és a római anyaszentegyház bíborosává nevezte ki Istvánt. A kinevezésnek elsősorban a pápa részéről volt jelentősége: A 13. századra a Szentszék nemzetek feletti, kozmopolita jellegét igyekezte hangsúlyozni, ezáltal a bíborosi kollégium összetételét soknemzetiségűvé alakították ki. Így kerülhetett a képbe Bancha István, akivel még 1240-es évek elején figyeltek a fentebb említett küldötti látogatások alkalmával. Magyar részről az érsek bíborossá való kinevezése a magyar egyház és a királyság olyan értelmű méltánylásának is tekinthető, amellyel helyet kapott a katolikus egyház legfőbb vezetésében a nyugati kereszténység szerves részeként és egyenrangú tagjaként.

IV. Ince pápa bíborosaival meglátogatja a haldokló Szent Klárát

 

Bancha István bíborosi tevékenységéből kitűnik, hogy feltűnő módon próbálta kivonni magát a pápaság és a világi hatalmak kapcsolatát érintő ügyekből, szerepvállalása inkább az egyház belső problémáinak rendezésében figyelhető meg. A szerzetesrendek érdekében kifejtett tevékenysége, különösen a vilhelmiták mellett mutatott kiállása jelzi, hogy közel állt lelkületéhez a koldulóbarátok, de különösen a remeték életfelfogása. Így érhető, hogy közvetlenül a tatárjárás után, amikor Magyarországon számos egyházi méltóság, plébánia betöltetlen, és szükség van a pasztoráló klerikusokra, miért erősíti meg a kiváltságait a premontrei rendnek vagy miért engedi meg saját kanonokjának, Özsébnek (a későbbi Pálos rend alapítójának), hogy a közszolgálat helyett az egyéni élet szentségét, a remeteéletet válassza társaival.

18 esztendőn át, szinte élete végéig marad bíborosi pozícióban, halálának pontos időpontja nem ismert, a egy külföldi nekrológ alapján 1270-ben hunyt el.  A római Santa Balbina bazilikában temették el (ma Erdő Péter bíboros címzetes temploma ).

A Notre-Dame du Pilier kápolnában látható üvegablak, melyen feltételezhetően Bancha nembeli Istvánt ábrázolták

 

Személyének művészettörténeti vonatkozása is van: F. de Mély, múlt századi francia művészettörténész Bancha István bíborossal azonosítja azt az István kardinálist, aki a Franciaországban található chartres-i székesegyház Notre-Dame du Pilier kápolnájában álló, Szent Miklós életéből vett jeleneteket ábrázoló üvegablakot készíttette, és ajánlotta fel a Boldogságos Szűznek. A művészettörténész szerint magán az üvegképen is Bancha István látható bíborosi ruhában, térdre borulva imádkozik Szűz Márai szobra előtt.

Gál Andrea

régész

 

Felhasznált irodalom:

Almási, Tibor - Koszta, László: Báncsa István bíboros (1205k.–1270). Életrajzi vázlat. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica  (1991) 9–17.

Demény-Dittel Lajos: Adatok a hatvani premontrei prépostság történelméből.

Képek forrása: wikipédia