Nepomuki Szent János mint a hajósok és vízi mesterséget űzők védőszentje, illetve a gyónási titok mártír megőrzője a közép-európai népi vallásosság egyik legjelentősebb figurája volt.

Május 16-i emléknapján Magyarországon főként a Duna déli szakaszán (Baján, Mohácson) kötődtek hozzá gazdag népszokások, de számtalan vízparti szobor, a tiszteletére felszentelt kápolna, ponyvanyomtatvány, érme, ereklye és képzőművészeti ábrázolás tanúskodik 17-18. századi erőteljes kultuszáról.

Szent János (?-1393), a legendák mögött álló valós személy, a 14. században született, a mai Csehország területén, Nepomuk (eredetileg Pomuk) településen, feltehetően paraszti családban. Szorgalmas tanulással azonban hamarosan a papi hivatásig emelkedett: A párgai székesegyház kanonoka, majd az erényes Bajor Johanna (1356?-1386) királyné gyóntatóatyja lett. A királyné férje, IV. Vencel cseh király (1361-1419) – a Szent János alakját övező történetek szerint – rá akarta venni Jánost, hogy beszéljen neki felesége vallomásairól. Ő azonban, a gyónási titok szentségére hivatkozva, megőrizte Johanna királyné titkait, ezért utolérte IV. Vencel haragja: Jánost megkötözve a Prágát átszelő Moldva folyóba vetette, ezért a szent megfulladt.

Illyés András egyházi író (1639-1712) gyűjtései szerint a prágaiak már János halálnak alkalmával csodákat tapasztaltak: „A szent mártír halálát, melyet annyira kívánt titkolni Venceslaus, az Isten mindjárt csudák által kijelentette, és dicsőségessé tette: legottan a szent mártír testét a mennyei világosság körnülfogá, s az egész Moldava vízén ékesen tündöklő égő gyertyáknak számtalan sokasága láttaték úszkálni. Ahol pedig a szent mártír teste lassan-lassan a víz színén folydogál vala, ott magasabban kitetsző fáklyáknak és szövétnekeknek sokasága tündöklött, melyek szép renddel késérvén a szent testet, annak mintegy temető pompát és tiszteletet tettenek.”

A víz felszínén kigyúló fények, csillagok a Nepomuki-kultusznak napjainkban is látható elemei maradtak. Az alapvetően bajelhárító szentként ismert Nepomuki Szent János szobrai rendszerint folyók vagy vízi átkelőhelyek mellé kerültek.

Szent János szabadtéri emlékekkel az egyik legjobban ellátott, legnagyobb népszerűségnek örvendő szentünk. Szobrokkal való megtisztelése az 1690-es években kezdődött, és már szentté avatása (1729) előtt is nagy méreteket öltött. A 18. század során, hogy csak a közeli példákat említsük, Nepomuki-szobrot állítottak Adácson, Boldogon, Hevesen és Csányban is.

Ezekhez a szobrokhoz gyakran még a 20. század elején is indult körmenet a település templomából. A szobrot rendszerint megkoszorúzták, litániát imádkoztak és énekeltek mellette. A szertartást a Szent János-járás névvel illették.

Az úgynevezett Jánoska-eresztés (vagy –úsztatás, esetleg jánoskázás) szokása alapvetően Baján virágzott, de hasonló hagyománnyal rendelkezett Mohács, Paks, Apatin, illetve a Dunán felfelé például Ercsi és Dunaharaszti is.

A bajai Jánoska-eresztés eredetileg a vízimolnárok ünnepe volt, ám később más vízi mesterségek űzői (dereglyések, hajósok, halászok, csónakosok…) is magukévá tették. A szokás eredetéről sajnos nem maradtak fent adatok, annyi azonban biztos, hogy még a 20. században is élő hagyományként erősítette Baján a Nepomuki-kultuszt.

A jánoskázás Nepomuki Szent János ünnepének előestéjén, azaz május 15-én kezdődött. A vízben elveszejtett és a vízen csodát mutató szent emlékére ezen az estén égő szurokkoszorúkat úsztattak alá a folyón. Ahogy az idő haladt és a technika fejlődése egyre több lehetőséget kínált fel, a Jánoska-eresztés színes lampionokkal és „vízi tűzijátékokkal” is kiegészült.

Az ünnep kiindulópontja a bajai vízimolnárok által lakott (Szent Jánosról elnevezett) városrész volt. A terület közvetlenül a folyó mellett helyezkedett el, kápolnájában Nepomuki Szent János ünnepén úgynevezett János-áldással egybekötött litániát tartottak, melyen a vízimolnárok és vízenjárók családostul részt vettek. A templomi szertartás végén Szent János festett faszobrát feldíszítették, majd ünnepélyes körmenetben hordták végig az utcákon. A szobor később egy kivilágított dereglyére került, hogy a város vízi útjait is „végigjárhassa”, illetve a komp orrában, feldíszített emelvényen is elhelyezték egy időre.

A komp a paksi Szent János-tisztelet során is kiemelt jelentőséget kapott. Nepomuki-emléknapon rendszerint a kompon mondtak misét. Apatinban, Ercsiben és Dunaharasztiban pedig deszkalapra állított, égő gyertyákat úsztattak le a Duna vizén. Amíg a gyertyák ki nem hunytak, a Szent János-ünnep résztvevői imádkoztak és énekeltek.

A jánoskázás szokása a 20. század közepére szinte teljesen eltűnt, a rendszerváltás óta azonban több településen, például Baján és Mohácson is, újra megjelent. Napjaink Jánoska-eresztései már alapvetően nem szakrális töltetűek: Hagyományőrző és turisztikai felhangot kapnak, közösségi eseményként funkcionálnak. Ezzel együtt jó példát jelentenek egy, már csaknem teljesen elveszett, hagyomány továbbélésére.

Deme Ágnes,
néprajzkutató

A képek forrása:
www.magyarkurir.hu
www.hajozas.hu
www.programturizmus.hu