A közeledő tavasz, a virágba boruló fák és bokrok elődeinket még a 20. század folyamán is gyűjtögetésre sarkallták. Bár a mezei, erdei haszonvételek szabad hozzáférhetőségét számos szabály korlátozta, egy falusi közösség magától éretetődő természetességgel egészítette ki saját gazdaságának repertoárját a vadon nyújtotta lehetőségekkel.

A vadnövények felhasználása rendkívül változatos módokon történhetett. Kiegészíthették egy parasztcsalád étkezéseit, gondoljunk csak a szamóca- vagy gesztenyegyűjtésekre, de válhattak állati táplálékká is, erre jó példát jelent a kondák Palócföldön is kedvelt makkoltatása. Növényeket a gyógyhatásuk miatt is gyűjtöttek, a kamilla, a menta, a bodza vagy a csipkebogyó alkalmazása még ma is jellemző. Az erdőben a viselet kiegészítésére is megfelelő anyagokat találtak. A taplógombát feldolgozó toplászok különösen a Bakonyban és Erdélyben vitték művészi szintre tevékenységüket.

Néhány vadnövény színezésre különösen alkalmas, ezeket a festőnövények gyűjtőnév alatt szokás emlegetni. Néhány növény népi elnevezése ma is utal festőnövény-funkciójára, ilyen például a juhok jelölésére használt báránypirosító vagy a tojásfestéshez is alkalmazható festő zsoltina.

Alapvetően kender- vagy gyapjúfonálon alkalmazták a festőnövényeket, használtak őket például a húsvéti piros tojás előállításához is. Az állati eredetű anyagoknak – például a gyapjúnak, selyemnek – rendszerint könnyebb volt tartós színt adni, mint növényi rostokat megfesteni.

A festőnövényeket a legtöbb esetben nem önállóan alkalmazták, felhasználásukat hosszas előkészítő munkálatokkal és úgynevezett rögzítőszerekkel együtt kell elképzelni. A festékes elnevezésű erdélyi gyapjútakaróhoz használt, vöröses árnyalatot adó szurokfüvet például ajánlatos volt vizeletben áztatni, az erőteljesebb színhatás elérése érdekében. Más növények előkészítése során még a szárítás, a forrázás, sőt a trágyában való érlelés is szóba kerülhet. A fent említett rögzítőszerek pedig a színezés intenzív, hosszantartó jellegét voltak hivatottak biztosítani. Átlagos háziipari körülmények között rézgálicot, ecetet vagy timsót használtak erre a célra. A rögzítőszereknek külön előnye volt, hogy alkalmazásukkal új árnyalatokat is sikerült elérni.

A három alapszín megjelenítésére, sok más egyéb között, ezek a lehetőségek kínálkoztak: A korábban már említett szurokfű, az orgona, a vadcseresznyefa kérge vagy a berzseny vörös színező hatásáról volt ismert. Utóbbit tölgygubaccsal és rézgáliccal összefőzve a hortobágyi pásztorok bőrök, míg a palócföldiek pásztorbotok, fokosok díszítésére használták.

A vadalmafa és vadkörtefa háncsa sárgára, hosszú áztatás után sárgásbarnára színezi a ruhaanyagot vagy a húsvéti tojást. A sárga árnyalat sáfrányos szeklice főzetével, akácvirággal vagy kutyatejfélék alkalmazásával is előállítható.

A kék színt leggyakrabban az általánosan elterjedt kökénybokor bogyója biztosította, de megfelelő erre a célra a varjútövis és a müge is.

Természetesen a mellékszínek növényi alapanyagokból történő kinyerése is lehetséges volt, a friss búzafű főzete, a bürök és a fűzfalevél például a zöld színező hatásáról volt ismert. A különböző növények keverése, összefőzése és a rögzítőszerek változatos adagolása a színek végtelen sorának előállítási lehetőségét biztosította.

A képek forrása:
www.mek.oszk.hu
www.arcanum.hu

Deme Ágnes,
néprajzkutató