Bár elsősorban íróként ismeri a közönség a 87 évvel ezelőtt, ezen a napon elhunyt Móra Ferencet (ha mással nem is, a Kincskereső kisködmön című művével valószínűleg mindenki találkozott élete során), de érdemes említést tenni a múzeumi életben betöltött szerepéről is. Először biológiai végzettsége révén a szegedi múzeum természettudományi tárának munkatársa lett, és csak a későbbiekben, 1905-ben vállalt régészeti feladatot, Röszke-Feketeszél lelőhelyen avar sírokat kellett feltárnia. 1917-től töltötte be a múzeumigazgatói posztot 1933-ig, és ezen időszak alatt számos ásatást bonyolított le: A szőregi bronzkori temetőt, Szeged-Makkoserdő és Szeged-Fehértó A népvándorláskori temetőit, valamint a nagyszéksósi hun aranykincset is ő mentette meg a múzeum számára. Több kritika is érte feltárási és dokumentálási módszerei miatt (habár megjegyezhetjük, hogy az akkori módszertan sem volt teljesen kidolgozva). Kortársai megjegyzéseit elfogadva és önkritikát gyakorolva ő maga is szerencsés kezű amatőrnek tartotta magát. Ásatásait csak néha ismertette tudományos folyóiratokban, lásd például az Ethnographia 43. számát. Leginkább szarkasztikus humorával fémjelzett kisebb novellákat jegyzett fel régészeti élményeiről (és az ásatásokon tapasztalt magyar néplélekről), amelyeket az Utazás a föld alatti Magyarországon címmel jelentetett meg. Most ebből idéznénk egy, a Mórára jellemző humorral átitatott részletet:

„(…) A fő az, hogy megérkeztünk, s már indulhatok is az ásós, kapás hadammal a krumpliföldre.
– A krumpliföldre? – ütődök meg. – Hiszen nekem eddig mindig cirokföldről beszéltek. Azon találták a rozsdás kardot.
– Hja, az megint más −lép elő a magyarjaim közül egy bizonyos Péter bácsi nevezetű. – A huszár, az a cirokföldben van, de az Átilla a krumpliföldön tartózkodott.
Mármost ha én tudósa vagyok a régészetnek, menten visszafordulok Kunágotáról. Ha én tudós volnék, már régen megmondtam volna, hogy én ezt a mostani Attila-hajkurászást egészen tudománytalan dolognak tartom. Így azonban, csak csöndes nézelődője lévén a tudománynak, mint minden egyéb világi dolognak, csak rámosolyogtam Péter bácsira:
– Ahogy én ismerem az Átillát, nem nagy kedvelője volt az a krumplinak.
Péter bácsi összehúzza a szemöldökét, amely olyan szigorú szemöldök, mintha az Attila táltosaitól örökölte volna.
– Nézze, a mérnek úr ehhez jobban értett.
– Melyik mérnök úr?
– A nagyságos főmérnek úr, tudja, aki az üstöt mércsikélte itt az én suttyókoromban. Van-e magának napacelja?
– Nem, az nincsen.
– No látja, annak volt. De az olyan fényes volt, hogy ha a nap belesütött, azt emberi szem ki nem bírta.
Kezdem sejteni, hogy a napacel nem valami tót káromkodás, hanem valami fém-tükör lehet, amit a magyarok nap-acélnak mondanak.
– Hát aztán mit tudott az a napacel?
– Megmutatta a krumpliföldben a kriptályt, amiben az Átilla fekszik. Ott áll fölötte a pap is a szentséggel, osztán tizenkét cseh vitéz meg leborulva imádja.
Sokért nem adtam volna, ha megláthatom az Isten ostorát ebben az érdekes miliőben. De hát nem volt szerencsénk. Másfél napi munka után megkoccant ugyan az ásó valamiben, de a Péter bácsi felesége mindent elrontott. Hozta az ebédet az urának, odaguggolt a gödör szélére, s ahogy meglátta a mélységben az urát, elhötyögte magát:
– Jaj, csak nem kendet ásati tán el ez az úr a gödörbe?
– Hű, a Máriád ne legyen! – hördült fel Péter bácsi a mélyből. – Mindjárt szétvágom a fejedet az ásóval, te! Már éppen a kriptály küszöbét cseszte, mikor megszólaltál. Most már hiába minden, elcsusszant innen az Átilla, mert az Átilla nem állhatja az asszonynépet, ahogy a világkrónikák írják.
Szerencsére nem messze csusszant a nagy király, csak egy-két kilométernyire innét, a kukoricaföldre. Ezt meg egy Pál nevű táltos tudja, az meg a keresztanyjától hallotta még gyerekkorában, aki azért látott be a föld gyomrába, mert aranyat csöppentettek a szemébe. (…) A kukoricaföldből is kifogytunk, de a táltosokból nem. Most egy Máté nevezetű sámán hozakodott elő valami zsidó könyvvel, ami neki gyerekkorában járt a kezében. No, ezt magamtól is fölérhettem volna ésszel, hogy zsidó nélkül nem lesz szerencsénk! Idejekorán kiveszem a szót a tudományos Máté szájából.
– Az a zsidó könyv már régen a csanádi püspök birtokába került. Éppen abban olvastam én is, hogy az Átillát cirokföldbe temették el, mert nagyon szerette a cirokból főtt sört.
Ez olyan érv volt, amivel nem lehetett szembeszállni. Még Péter bácsi is azt mondta rá, hogy ezt már ő is hallotta, így aztán negyedik nap reggelén mégiscsak a cirokföldet vettük vallatóra, s délre már meg is találtuk a honfoglalás kori lovas temetőt.”

A képeken Móra Ferencet láthatjuk a szőregi ásatáson, melyet az 1928. decemberi filmhíradó örökített meg (forrás: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=9047)