Vízkereszt kapcsán már a múlt héten említettük, hogy a január 6-i dátum a farsang kezdetét is jelzi. A Hamvazószerdával induló böjtig az egész magyar nyelvterületen a lakodalmak, bálok, vidám mulatságok időszaka következett.
Az ünnepi periódust ünnepi ételek kiválasztásával tisztelték meg, ezek legismertebbike – és a farsang elengedhetetlen tartozéka – a fánk.
Ez az egy szó tulajdonképpen két süteményt jelöl. Így nevezték a kelt tésztából készült édességet (a 18. században még ez a farsangi fánk) és a gyúrtat is. Az utóbbi megkülönböztetésére alakult ki a forgácsfánk kifejezés, és annak különböző tájnyelvi változatai. A Dél-Alföldön ez a csőröge, a palóc vidékeken a herőce.
Noha a kétféle fánk tésztája különböző, sütésük gyakran együtt járt. Bár alapvetően a farsang végén készültek, egyéb jelentős alkalmakkor is az asztalra kerülhettek. Gyakran sült fánk Újévkor, lakodalmakban és a gyermekágyas asszony ellátására. A tészta zsírban való kisütése, az édesítésre használt cukor és lekvár maguktól értetődően kötődnek a farsangi gazdagság, tobzódás asszociációihoz.
Ünnepi szerepe mellett a fánk a farsangi köszöntők elhangzása utáni ajándékot is képviseli. A farsangolás során iskolás gyerekek kopogtattak sorra falujuk házainak ajtaján, és szerencsekívánságaikat verssel fejezték ki. Hálából a házigazdák a köszöntőkben is említett pampuskával kínálták őket.
A fánk rontáselhárító funkcióval is bír. A Szerémségben például vihar ellen sütötték, „hogy a szél ne vigye el a háztetőt”. A fánk megszárítása és porrá őrlése is a Délvidéken volt jellemző gyakorlat. A port félretették, és később beteg állatok takarmányába keverték, így igyekeztek elősegíteni gyógyulásukat.

(Az archív kép forrása: Múlt-kor történelmi portál)