Assisi Szent Ferenc ( -1226) Tranzitusának (boldog halálának) 800. évében tanítványának, Szent Bonaventúra könyvének rövid elemzésével emlékezünk Isten szegénykéjéről. Szent Bonaventúra, más néven a Szeráfi Doktor, Assisi Szent Ferenc követője volt. Legismertebb filozófiai műve a Lélek útja Istenhez. Ezt ismertetjük az alábbiakban.
Szent Bonaventúra (1217/18-1274) a középkori filozófia nagy alakja. Amellett, hogy ferences püspök volt, tanított Párizsban, részt vett a lyoni zsinaton. A későbbiekben elnyerte az egyháztanító címet.

Vittorio Crivelli: Szent Bonaventura a Megváltás Fájával (1500 körül)
Forrás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-bonaventura-puspok-egyhaztanito
Életútja, ami egy csodával kezdődött, rendkívül gazdag. Gyermekként súlyos beteg lett, ezért édesanyja felajánlotta, hogyha fia meggyógyul, a ferences kolostorban nevelteti fel. A gyermek János (ekkor még így hívták), Assisi Szent Ferenc közbenjárására meggyógyult, édesanyja pedig beváltotta ígéretét. Szent Bonaventúra abban az időben élt, amikor a hirtelen nagy létszámúra emelkedett ferences rendben belső problémák voltak. A fő kérdés az volt, hogy az eredeti regulát és Szent Ferenc életformáját milyen mértékben kell, lehet követni? Van-e lehetőség arra, hogy teljesen megéljék Szent Ferenc életformáját, vagy inkább az ágostoni mintára szervezzék a rend életét? Szent Bonaventúra nem élezte ki a problémát, hanem közvetített a kétfajta elgondolás között.
Nemcsak az egyházi rendben, hanem a filozófiában is maradandót alkotott. A középkor filozófiája rendkívül gazdag. Ha erre az időszakra gondolunk, először valószínűleg Szent Bonaventúra tanártársa, Aquinói Szent Tamás ( -1274) jut az eszünkbe, vagy a korábbi századokból Szent Ágoston (354-430). Szent Bonaventúra vitatkozott Aquinói Szent Tamással, és Szent Ágoston filozófiájából merített.
Legközismertebb művei Szent Ferenc életrajza és A lélek útja Istenhez (új fordításban: A lélek zarándokútja Istenhez). Utóbbi egyaránt felfogható filozófiai, teológiai és misztikus műnek is.

A lélek útja Istenhez
Forrás: https://moly.hu/konyvek/szent-bonaventura-a-lelek-utjai-istenhez
Az alapgondolat Szent Ágostontól és Assisi Szent Ferenctől származik: a teremtett világ szemléletén át eljutunk Istenig. Szent Bonaventúra Szent Ferenc látomására hivatkozik. A látomásban megjelenő hat szeráfszárny hat létrafok. A hat létrafok ugyanakkor nem feltétlenül szintet jelöl, hanem Szent Bonaventúra értelmezésében maga Krisztus, aki elvezet Istenig.
A hat létrafok közül a legalsó szinten az ember az érzékszervei által figyel fel a teremtett világra, és a teremtmények szépségét szemlélve ismeri fel Isten jóságát és hatalmát. A szemlélődésről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy tétlenkedés, pedig nagyon fontos cselekvés. Nem véletlenül maradtak fenn napjainkig ún. kontemplatív (szemlélődő, világtól elvonult) rendek, akár férfi, akár női szerzetessekkel. A szemlélődés lényege, hogy a külső dolgok megfigyelésén keresztül eljutunk a belsőig, és az ima, valamint a bölcsesség segítségével Istenig.
„A természet ősi rendjében a szemlélődés békéjére teremtette az Alkotó az embert. Ezért „helyezte őt Isten a Gyönyörűség paradicsomába”. Azonban az igazi világosságtól a mulandó javakhoz fordult, s ő maga a tulajdon vétke, az emberiség pedig az eredeti bűn következtében megrokkant. Az eredeti bűn kétszeresen fertőzte meg az emberi természetet: a lelket tudatlansággal, a testet pedig rendetlen kívánsággal. Így ül az ember vakon és rokkantan a sötétben, s képtelen addig meglátni a mennyei világosságot, míg a kegyelem és az igazság a rendetlen kívánságok ellen, a tudás és a bölcsesség a tudatlanság ellen segítségére nem siet. Mindez Jézus Krisztus által válik valóra, „ki Istentől bölcsességünkké és igazságunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett.”
A második létrafok magasabb rendű, mivel a képzelet segítségével Istent megismerjük a külső világban. A lélek felismerése, hogy a teremtett világban Isten bölcsessége és a Szentháromság működése tükröződik. A külső, nagyvilág (makrokozmosz) az érzékelés által jut el a kisebb, belső világba (mikrokozmosz). A megismerést és a tetszést az ítélő tevékenység követi, amely révén meg tudjuk indokolni, hogy miért gyönyörködtetnek az egyes dolgok, és eljutunk odáig, hogy a kis és nagy dolgok hasonlítanak egymáshoz. Az érzékeken keresztül a világ a lelkünkben lép, a megismerő tevékenység során pedig Istent szemléljük.
„Megállapíthatjuk, hogy a tapasztalati világ összes teremtményei az örök Istenhez vezetik a szemlélődő és bölcs ember lelkét. A leghatalmasabb, legbölcsebb és legjobb ősök, az örök eredet, fény és teljesség, – mondom –, a ható, mintázó és rendező Művész árnyékai, visszhangjai, festmények ezek. Nyomok, utánzatok, ábrázolások, amelyek azért tárulnak elénk, hogy meglássuk az Istent. Isten adta jelek.”
A harmadik létrafok Isten megismerése önmagunkban. Ez az ész segítségével lehetséges. Az ember azáltal, hogy felismeri magában a szellemi működést, arra következtet, hogy Isten képmására lett teremtve.
„Vonulj tehát magadba és lásd, milyen hőn szereti lelked önmagát. Nem szeretné, ha nem ismerné, és nem ismerné, hogyha nem emlékeznék önmagára. Értelmünk, ui., semmit sem fog föl, ami nincs emlékezetünkben. Ebből lásd meg, – ne a testi, hanem a lelki szemeddel –, hogy lelkednek három képessége van. Nézd e három képesség működését és készségét s megláthatod Istent magadon, mint tükörképen keresztül, azaz „tükör által homályban szemlélheted.”
A három tevékenység az emlékezet, a megismerő tehetség és a következtetés. Ehhez kapcsolódik a választóképesség (akarat), valamint a tudomány.
A képességek rendje azért fontos, mert a Szentháromsághoz vezet.
A negyedik létrafok, az elme által a benső világba lépés, de itt már nem pusztán magunkon áthaladva, hanem magunkban is meglátjuk az első Okot. Ennek felismerése azért nehéz, mert az elménk foglalatosságai közepette szórakozik is, a külső világba és az érzékiségbe merül. Krisztus segítségével azonban felemelkedhetünk:
„Ha tehát az Igazság élvezetére, mint valami paradicsomba, vissza akarunk vonulni, Jézus Krisztus, az Isten és az emberek közvetítője iránti hittel, reménnyel és szeretettel kell belépnünk, „Ő a paradicsom közepére ültetett élet-fa.”
A lélek hisz Krisztusban, remél, és szereti Őt. Az érzékek így fensőbb dolgok felé irányulnak, az ember visszaszerzi a helyes érzékelést. A visszaszerzett érzékek által a lélek hierarchikussá válik, készen arra, hogy belépjen a Mennyei Jeruzsálembe.
„A szívbe azonban csak akkor száll, hogyha lelkünk hierarchikus, azaz tiszta, megvilágosodott és tökéletes. Ez pedig akkor következik be, ha a kép az isteni erények, a szellemi érzékek gyönyörűsége és a magánkívüli elragadtatás hatása alatt megújul.”
Az elmélkedés elengedhetetlen kelléke ezen a fokon a Szentírás. A Szentírás a megváltás és a kegyelem írása, amiben a hangsúly a szeretetre és kegyelemre helyeződik.
Az ötödik létrafokon önmagunk felett ismerjük meg Istent, a Teremtő lényege szerint. Itt az értelem van segítségünkre. Ha Istent akarjuk szemlélni, a Létre kell vetni tekintetünket:
„Aki tehát Isten láthatatlan dolgait lényegének egységében akarja szemlélni, az vesse tekintetét magára a Létre és lássa meg:107 Ez a Lét annyira bizonyos magában véve is, hogy nem-létét el sem gondolhatjuk. A szín-lét úgy zárja ki a nem-létet, mint a semmi a létet. […] S mert a nem-lét a létezés hiánya, épp azért csak a létiség címén juthat az értelembe, míg a lét önmagában is bejuthat; mert mindent, amit megismerünk, vagy nem-létezőnek, vagy képességi létnek, vagy tényleges létnek gondolunk.”
A középkori Isten-érvekből lehet ismerős Szent Bonaventúra gondolata: amiről tudunk gondolkodni, az létezik, mert ha nem létezne, nem tudnánk róla gondolkodni. Isten mindennek az eredője és végső célja, hiszen Ő az Alfa és az Omega, és a legfőbb boldogság:
„A szoros egység, a ragyogó igazság és az színtiszta jóság folytán benne van minden erő, minden minta, minden közlékenység. „Belőle, általa és érte van minden,” mert ő mindenható, mindentudó és teljesen jó. Őt tökéletesen látni, – maga a boldogság. Ahogy Mózesnek mondta: „Megmutatom majd neked egész jóságomat”.”
A hatodik létrafokon a Szentháromságot ismerjük meg, mégpedig gyökeréből, a jóságból. Isten lényegének szemlélete mellé oda kell helyeznünk a Szentháromság szemléletét. Isten a legfőbb jó, ami önmagát közli, mégpedig a legnagyobb mértékben. Isten időben is végtelen, a teremtmény pedig véges, de ennek ellenére is alkalmas, hogy legalább részben befogadja Istent.
„A csupa-jóság merő ténye (actus purus) a szeretet kútfejének, aki szeretetében ingyenes, köteles és a kettőt egyesítő szeretettel szeret. Ez a természet és akarat legbőségesebb áradása. Áradás az Ige módján, akiben minden kifejezve, és áradás az Ajándék módján, akiben a többi adomány adva van. Ha tehát ezeket lelki szemeddel mind szemlélni bírod, megláthatod, hogy a legfőbb jó közlékenysége szükségessé teszi az Atya, Fiú és a Szentlélek hármasságát.”
Ugyanakkor nem szabad elbizakodni, hogy megértettük és felfogtuk a felfoghatatlant, hiszen:
„Ha az első kerub vagy s az Isten lényegi tökéletességeit szemléled, elcsodálkozol: az isteni valóság egyúttal első és utolsó; örök és jelen; egyszerű és legnagyobb, azaz körülírhatatlan; mindenütt jelen van, de soha meg nem foghatjuk; a legténylegesebb, de sohasem mozog; a legtökéletesebb s nincs benne fölösleg és hiány, mégis mérhetetlen és határtalanul végtelen; tökéletesen egy és mégis mindent magábazár, mert benne van minden erő, minden igazság és minden jóság.”
A második kerubként a személyes sajátosságokat szemléljük, ekkor a szemlélődő eljut oda, hogy az ellentétek megférnek egymással, és rájön, hogy az Atya a Fiút, ők ketten együtt pedig a Szentlelket küldik.

Francisco de Herrera: Bonaventura belép a ferences rendbe (1628)
Forrás: https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-bonaventura-puspok-egyhaztanito
A hat létrafokon való felemelkedés során a lélek eljut arra a szintre, hogy megfoghatatlan dolgokat lát. A léleknek ugyanakkor felül kell emelkednie nemcsak a látható világon, hanem önmagán is, ami Krisztus által lehetséges.
„Aki teljesen erre a kegyelemtáblára fordítja arcát s hittel, reménnyel és szeretettel, áhítattal, csodálattal, örvendezve, dicsérettel és ujjongással nézi a keresztenfüggő Krisztust, az vele együtt ünnepeli az átvonulást, a húsvétot.131 A kereszt gerendáján vonul át a Vörös tengeren, Egyiptomból a pusztába vándorol132 s megízleli az elrejtett mannát.133 A sírba fekszik Krisztussal. Külsőleg halottnak tetszik, mégis – amennyire a jelen életben lehetséges – hallja azokat a szavakat, amelyek a Krisztusban bízó lator felé a kereszten elhangzottak: „Ma velem leszesz a paradicsomban.””
Ha az átvonulás tökéletes, akkor az értelmi tevékenység abbamarad, és a szív legmélyebb érzése Istenhez száll és hozzáalakul. Ehhez viszont kevés az értelmi tevékenység és az igyekezet. Ehhez a belső élet kell és legfőképp az isteni kegyelem.
Szent Bonaventúra ezen műve misztikus végkicsengésű, ugyanakkor teológiai tanítások alapján az értelem segítségével jut el Istenig. A szemlélődés belső világunkba való mélyülés, amikor is az értelmünk felismeri, hogy minden Istentől származik. Azonban a végtelen nem fogható fel a véges elmével és értelemmel, hanem kell az isteni kegyelem, hogy eljussunk Hozzá. Bonaventúra gondolata a későbbiekben is tovább él, pl. Blaise Pascal francia fizikus és matematikus (1623-1662) munkásságában.
A középkori misztikusok, gondolkodók egyik alapkérdése volt, hogy az ember hogy juthat el Istenig. Szent Bonaventúra szerint Krisztus és a szemlélődés által, de amire legfőképp szükségünk van, az a kegyelem. Szent Ferenc is ezen módon ért el Alverna hegyén Istenhez. Szent Bonaventúra nem hisz egy agresszív, az észre helyezkedő teológiában, hanem szükségesnek tartja a bölcsességet, és a szeretetet. Az ő számára az az elsődleges, hogy az ember szeresse Istent, aki a legfőbb jó, és mindennek az alkotója. Szent Bonaventúra teológiája a kereszt teológiája. Istenről alkotott felfogása hasonló Szent Ferencéhez: az egész teremtett világ Istenről beszél és Őt dicséri. Ez a kép a Bibliából ered, több Zsoltárban és szöveghelyen megtalálható, hogy a teremtmények dicsérik a Teremtőt, aki minden boldogság forrása. A középkori filozófusokat olvasva ma is elgondolkodhatunk, hogy noha a tudomány alkotta műszerek közelebb hozzák hozzánk az Univerzumot, rá kell jöjjünk, a Végtelent ésszel nem foghatjuk fel, csak az isteni kegyelem által. Ez a kegyelem földi zarándokutunkat járva végig velünk van az életünk során, és felemel minket Alkotónkhoz. Ez a tudat a nagy szentekhez hasonlóan örömmel tölthet el minket már ebben a világban is, és végig reménykedhetünk abban, amiben a középkori szerzők: elérhetjük a boldogságot, amelynek forrása Isten.
Benei Fédra
Források:
Szent Bonaventúra: A lélek útja Istenhez. Fordította: P. Dr. Dám Ince, O. F. M.
Link:chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://ppek.hu/konyvek/Szent_Bonaventura_A_lelek_utjai_Istenhez_1.pdf
XVI. Benedek pápa: Szent Bonaventúra. Link: https://www.vatican.va/content/benedict-xvi/en/audiences/2010/documents/hf_ben-xvi_aud_20100317.html
Diós István: A szentek élete. Link: https://kattima.hu/hu/app/pray/a-nap-szentje-szent-bonaventura-40024
Etienne Gilson: A középkori filozófia története. Kairosz Kiadó, Budapest, 2015. Fordította: Turgonyi Zoltán